Herbert George Wells: Az időgép – második rész

A filmek és a könyv párhuzama

            Az időgép 1960-as filmváltozata nagymértékben megegyezik a regénnyel, viszont a történet némileg megváltozik, ezzel kijavítva azokat a hibákat, amiket Wells kezdő íróként elkövetett. A filmet kissé aktualizálták az ötvenes-hatvanas évek emberének ismereteihez és elvárásaihoz. A történet a második vendégséggel kezdődik, ahol a meghívottak türelmetlenkednek, és kissé zúgolódnak a professzor tiszteletlensége miatt, hogy házigazdaként nem fogadja vendégeit. Ebben a jelenetben fény derül a professzor keresztnevére, Georgenak hívják. Az időutazó a könyvben leírtaknak megfelelően megérkezik, de már nem tapasztaljuk azt a higgadtságot, amit eredetileg. Nem öltözik át, toprongyos öltözetben kezdi mesélni a történetet. Visszaemlékezik az első vendégségre, amikor bemutatta a prototípust. A párbeszédek majdnem szóról szóra megegyeznek a könyvben írtakkal. A vendégek távozása után a professzor megkezdi az időutazást. Eddig a pillanatig a forgatókönyv teljes mértékben a regényre támaszkodik. Az időutazást a film már sokkal látványosabban eleveníti meg. A film forgatásának pillanatáig történt világi események bekerülnek a történetbe. A rendező beiktatott néhány megállót az időben, melyek közül az utolsó a kitalált harmadik világháborút eleveníti meg. Az eseményeknek köszönhetően létrejövő természeti katasztrófa sürgeti a professzort, hogy továbbálljon. A veszélyes események közbeni kapkodásnak köszönhetően utazik a távoli jövőbe. Innen a film ismét hűen követi a regényt, azonban némileg mégis eltér. Az események kissé felgyorsulnak, a professzor nem megy bele találgatásokba és feltételezésekbe, az információk egy részét az időjárótól, a többit más forrásból kapjuk. A filmben amúgy nem hangzik el az időjáró megnevezés, ezt Georggal helyettesítették. Valamelyest konkretizálódik a múlt, ami ehhez a jövőhöz vezetett. Ez a fejlődés nem egyezik meg a könyvben leírt tőkés termelésnek köszönhető evolúcióval. A morlockok megjelenése hasonlóan hátborzongató, mint a könyvben. A harcok az írott változattal majdnem teljes mértékben megegyeznek. A mozzanatok ugyanazok, de a föld alatti és a föld feletti küzdelmeket egy jelenetbe hozták össze. A professzor példáját követve a küzdelembe az eloik is beszállnak. Ezek után majdnem végzetes csapást mérnek a morlockok világára. A filmben a főhős nem jár be akkora területet, mint a könyvben, és nem emeli ki az épületeket. A múzeummal nem is találkozunk. Miután hazatér azzal a különbséggel, hogy nem utazik előre harminc millió évet, és elmeséli otthon a történetet, kétséget kizáróan visszatér az eloik közé.

            A film sokkal kedvezőbben zárja le és fejezi be a történetet. A regénnyel ellentétben a komor beletörődés és megnyugvás helyet nem egyszerűen reménykedhet a néző, hanem bizonyosra veheti, hogy a professzor megmenti a jövőt.

             A regénnyel való hasonlóság, és az attól való aprócska változtatások a filmet meglepően élvezetessé teszik. Ez a hatás abban az esetben, ha a néző olvasta a könyvet, még inkább fokozódik. A fél évszázados alkotás igazán látványos elemeket tartalmaz. Arról se feledkezzünk meg, hogy valószínűleg a jeleneteket nem vették fel többször. Az akkori filmtechnika nehézségeinek tudatában a film még inkább megállja a helyét.

            A 2002-es feldolgozás lényegében az 1960-as filmre épül. Ennek ellenére mégis tartalmaz olyasmit, amit elődje nem, de a könyv igen, habár ezek kevésbé szembetűnőek. A helyszín megváltozik Londonról New Yorkra. Az időutazás egy kicsit eltolódik, és a történet nem mesélésre alapozódik. A professzornak megtudjuk a nevét, Alexander Hartdegen. Érdekes megfigyelni a neveket. Míg a könyvben nem volt szükséges, addig 1960-ra már nevet kellett adni a főhősnek még akkor is, ha nem emlegették sokat, az új filmben pedig már teljes nevet és személyiséget kap.

            A főszereplőt az új esetben teljesen eltérő erő motiválja, egy tragédia, és a kétségbeesett hajsza, hogy megváltoztassa a múltat. A korábbi feldolgozásban és a könyvben inkább a jövő érdekli a professzort, most azonban a múlt. A jövőbe inkább csak menekül, választ keres. Az időutazás megállóinak folyamán a könyvtől teljesen elütő, ellenben az 1960-as változatnak tökéletesen megfelelő, de tovább fejlesztett másával találkozhatunk. A morlockok evolúciójának kezdetét pontosan meg tudjuk határozni, ezzel együtt az okot is, ami ehhez a változáshoz vezetett. Az ok viszont nem háború, hanem a tudomány hajszolása, ami látványban az első filmfeldolgozáshoz hasonló katasztrófához vezet, aminek következtében a menekülő időjáró nyolcszázezer évet siklik előre az időben.

            A 802701-es esztendő sokban eltér az előző két esethez viszonyítva. Kezdhetjük azzal, hogy nem fehér bőrű, szőke, satnya testű angol utódok, hanem mesztic-kreol bőrű szép és életerős emberek az eloik. Saját kezűleg épített házaikban élnek, amik talán fészekhez hasonlítanak és nem a morlockok tartják el őket. Az eloik valamivel érdeklődőbbek, mint a regénybéli és az előző feldolgozásbeliek, gyűjtik a köveket, és emlékeznek a kihalt nyelvre. A sötéttől való félelem kicsit másképp jelenik meg, a nappal és éjjel motívumában, ami az elmúlás természetességével azonosul bennük. A morlockok óriási erős, rusnya lények, akik egész jól bírják a fényt. Az 1960-as filmben és a könyvben megjelenő kutak helyett futóhomokba merülve bújnak vissza a föld alá, és a professzor mélybe való leereszkedése is sokkal kevésbé kényelmes. Újszerű az, hogy a morlockok társadalma is bemutatásra kerül, akiket az időjáró hirtelen ötlettől indíttatva elpusztít.

            Az eloik mindhárom esetben fiatalabbak a morlockoknál, a könyvben és 1960-as változatban a morlockok fiatalabbak az időjárónál, a 2002-es filmben a professzor fiatalabb, de a morlockok nála idősebbeknek tűnnek. A könyvben a társadalmi fejlődés vezetett az emberek elállatiasodásához és a faj kettéválásához, a 60-as filmben a tudás háborúban való megnyilvánulása okozta a végzetet, míg a legfrissebb feldolgozásban a tudás okozta természeti kataklizma változtatta rémségessé a kezdetben még igazán csodálatos jövőt. Ez egy mondat erejéig külön meg van említve, amikor a morlock vezér azt mondja, hogy az időjáró szükségszerű következményének eredménye a morlock faj létezés. Ő, mint tudós képviselte a haladást, ami egyszer megbotlott és megváltoztathatatlan irányba terelte a jövőt.

            A 2002-es filmben meglelhető néhány olyan motívum, ami a könyvre utal. A könyvben a professzor a fizikai optikáról írt tanulmányt, a filmben fotonikus rendszerrel találkozik, illetve alternatív energiaforrásként pártolja a napenergiát. Míg a könyvben az emberi nagyság az építészetben bontakozott ki, addig az új filmben erre nem volt lehetőség, ellenben az építészet, mint az emberek maguk után hagyott emléke megjelenik. Az eloik érdekes fa és bambuszemlékműveket építenek, hogy ne múljanak el úgy, hogy semmit sem hagynak maguk után.

            Érdekes az, hogy Weenát az új feldolgozásban Maranak hívják. Érdekes az is, hogy a könyvben Weena elveszítésével elveszítjük a világot, míg a filmekben a lány megmentésével megmenekül a jövő is. Ezeken kívül még sok más közös és eltérő apróság van a filmekben és a könyvben. Mindhárom történet együttes ismerete sokkal érdekesebbé teszi Az időgépet. Figyelemmel követhetjük a történetek fejlődését, és egyben a korok közti különbséget annak függvényében, ahogy újraírták a történeteket az éppen ideális korok elvárásainak körülbelül egy évszázadnyi intervallumban.

Simon L. Z.

A majmok bolygója - Lázadás 2011

          A történet legújabb feldolgozásának köszönhetően újabb lehetőség nyílt tovább bővíteni az előző alkotások párhuzamait. Ezzel azonban várok egy kicsit, hagyok időt arra, hogy minél többen megnézzék a filmet. Mi után leülepedett, foglalkozok vele. A filmről csupán annyit árulok el, hogy irtózatosan nagy meglepetés, szerintem az évszázad sci-fi alkotása. Tökéletesen egyezik a regénnyel és a régi filmmel, minden apró részletében. A rendezőnek és a forgatókönyv írónak sikerült az, ami már régóta senkinek. Úgy formálták a szálakat, hogy megfeleljen napjaink ismereteinek, és mind e közben sikeresen megőrizték az eredeti történetet a nélkül, hogy azt megerőszakolták volna.

A már elkészült ismertető és párhuzam ide klikkelve elérhető!

Herbert George Wells: Az időgép – első rész

H. G. Wells írói pályafutását Az időgép című kisregényével kezdte 1895-ben. Korábban is voltak elbeszélései, de ezzel a művével vált egy csapásra híressé. Az első magyar fordítást Mikes Lajos készítette el 1900-ban, a másodikat Benedek Marcell 1925-ben, illetve az antikváriumokban megtalálható 1959-es magyar nyelvű kiadás fordítása Ruzitska Máriának köszönhető.

A történetet többször is megfilmesítették, ezek közül az 1960-as George Pal által rendezett és a 2002-es Guy Pearce főszereplésével átírt változatok jelentősebbek. A 2002-es alkotás egyik érdekessége, hogy az író dédunokája, Simon Wells rendezte.

A történetet két irányzat jellemzi, a tudományos fantasztikum és a thriller, a borzongás műfaja.

A történet rövid leírása: helyszín – London (a Temze térsége), időpont – XIX. század. Az író, mint egy baráti társaság résztvevője számol be a köztük elhangzottakról. Kellemes csevejt folytatnak a térről és időről, illetve ezek határainak átjárhatóságáról. A következő találkozón a vendégek a házigazdára várakoznak, aki kisvártatva viseltes állapotban lép be az ajtón, úgy néz ki, mint aki nagy megpróbáltatásokon ment keresztül. Ezt követően az időjáró elmondja, hogy utazott az időben, és elmeséli, hogy miket tapasztalt. 802701-be utazott, ahol először találkozott az eloikkal, a kedves, együgyű, filigrán alkatú emberszerű lényekkel, majd a visszataszító és eldeformálódott külsejű emberszabású morlockokkal. Némi kaland után még előre utazik az időben 30 milliárd évet, hogy lássa a Föld alkonyát, majd visszatér saját idejébe.

       A rövid terjedelem ellenére egy roppant összetett alkotást olvashatunk. Az író nem rágja az olvasó szájába a szavakat, mégis részletes leírásokat tartalmaz a történet. A fantáziának mindössze addig a határáig megy el, ameddig az olvasó számára még értelmezhető marad. A könyv kezdetén a tér és idő elemeinek boncolgatása nem csak, hogy érthető a témában akár a legkevésbé jártas olvasó számára, de még élvezetes is. (Ezzel kapcsolatban, napjainkban úgy véljük, hogy a tudomány óriásit fejlődött, de ezt csak a látható technológiai változásokból vezetjük le. A napjainkban multidimenzionális elméletek által leírt világegyetem tételei azonban nem mondanak ellent a könyvben elhangzottaknak. Az egyetlen különbség, hogy valamivel többet raktak hozzá, de az alapja ugyanaz, amit H. G. Wells is elmesél. Ebből az következik, hogy a tudomány mégsem ugrott százegynéhány év alatt akkorát, hogy összehasonlíthatatlanok legyen jelenlegi ismereteink az akkoriakkal, mindössze napjainkban többet látunk a tudományból, mint a múlt évszázadokban, évtizedekben.)

A vendégek közti kedélyes beszélgetésekből a humor sem hiányozhat. Egy példa erre, amikor felvetődik az időutazás lehetősége, a vendégek utat engednek könnyed, csapongó fantáziájuknak:

„Az ember magától Homérosztól és Platóntól tanulhatna görögül…”

„De akkor meg is buknának a szigorlaton. A német tudósok ma már jobban tudnak görögül, mint ahogy Homérosz és Platón tudott!”

Az egyetemen Darwin egyik barátja és harcostársa, Thomas Huxley biológus professzor nagy hatást gyakorolt az íróra. Ebből kifolyólag a történet fő szála a Darwin féle evolúciós elmélet alapját követi. Mondhatni, az előemberből lett ember, majd utóember, aki hasonló az előemberhez. Inkább állat, sem mint ember. Az e mellett meghúzódó második szál viszont a darwini evolúciót a társadalom fejlődésére ülteti át. Ez azonban nem társadalmi kritika, hanem a társadalom és egy lehetséges következmény leírása. Az ezt kísérő mellékszálakban viszont megjelenik a társadalom bírálata, bár ez nem szemrehányásban, hanem inkább a következményektől való félelemben nyilvánul meg.

            Az írónak voltak nyugati típusú kommunista nézetei, Marxot viszont elítélte. A műben egy mondat erejéig meg is említi a kommunista rendszert, mint okozati tényezőt, és ezt a nyugati típusú kommunizmust, mint utópisztikus vágyálmot, ami a későbbiekben egy disztópiává alakul. A szervezettség és rendezettség azon hibájára alapoz, hogy a szegényebb és a gazdagabb rétegek egyre jobban elkülönülnek egymástól. Idővel megszűnnek a környezeti tényezők, az egyetlen hatás, ami az emberi fejlődést befolyásolhatja, az a társadalmi rendszer marad.

        A 802701-es év hordozhat szimbolikus jelentést (saját gon- dolat, más hivatkozást nem találtam rá).  Wells gondolkozását arra alapozva, ahogy levezette az időt, mint a tér negyedik koordinátáját, elképzelhetőnek tartom, hogy a következő gondolatmenet is végigfuthatott az elméjén: az embert azon rendszerek, melyeket használ, jelképesen képviselhetik. Egy ilyen rendszer a tízes számrendszer. A tízes számrendszer utolsó elemei a 7; 8; 9. Ezek a számok képviselhetik az emberiség végét. Az 1-es és a 2-es pedig a kezdetet. A 802 és 701 még sorrendjében is megfelel a következő fogalomnak: a vég (8; 7) kezdete (02; 01). A szám nem egyéb, mint egy időpont, pontosabban az emberiség végének-kezdetének dátuma.

            Az író a főhősön keresztül tárgyilagosan fejezi ki magát, mégis meghagyva azokat az érzelmeket, amelyek egy nyitott nézőpontú, állandóan válaszokat kereső, magára önuralmat gyakorló emberen átütnek. Nem kívánja meggyőzni az olvasót, meghagyja a döntés lehetőségét, hogy hajlandó-e hihetőnek tartani a történetet, ezzel azt a hatást elérve, hogy valóban képesek leszünk elhinni az olvasottakat. Az író továbbá nem él kijelentésekkel, meghagyja a tévedhetőség lehetőségét, a mű fele lényegében feltételezésekre alapozódik.

            A népek neveiben fellelhető az ellentét: eloi és morlock. Az egyik lágy, míg a másik erős hangzású, ellentétesek. Ez jellemzi a két fajt is, az eloik bájosak és szépek, míg a morlockok csúfak és rémisztőek. Az eloik ártatlanok, gondtalanok, a morlockok gonoszak, egyben gondoskodók. Az eloik a napsütötte felszínen, míg a morlockok a sötétben, a föld alatt élnek. Az eloik csak gyümölcsöt esznek, a morlockok húst.

            A fő élmény, amit átélünk, az a nyomasztó érzés. Megjelenik az ismeretlentől való félelem, mely ősidőktől hat az emberre (félelem a sötétségtől, az éjszakától), a főhős elkezdi megérezni a bajt, mely fenyegeti, de sokáig nem szembesül vele, ahogy a néző sem. Ezek az elemek a thriller műfajához tartoznak. Először borzongunk, majd nyomasztóan hatnak ránk az olvasottak és borzongunk, végül csak a nyomasztást éljük át, míg legvégül beletörődést tapasztalunk. Ezzel a folyamattal valamelyest megkönnyebbülünk.

            Az időutazó elhagyva az eloik és morlockok idejét, mielőtt még visszatérne saját korába, előre utazik 30 millió évet, hogy lássa, hogyan ér véget az élet a Földön. A Föld lassulása, a változó hőmérséklet és a légkör összetétele miatt az egyre nehezedőbb körülmények hatására egyszerűbb, prehisztorikus élőlények és primitívebb növényzet jelenik meg, mely lassan teljesen visszahúzódik és eltűnik. Végül az időjáró már rövid ideig sem bírja elviselni a körülményeket, és hazatér. A világ végének elképzelt leírása nagyjából mai ismereteinknek is megfelel. A bolygó csendes halálának jóslata megrázóbb, mint más világvégét leíró történetek esetében, mert ellentétben egy kataklizmával vagy atomháborúval, nincs esély arra, hogy az élet újra kihajt. Az olvasót mindössze a visszatérés hozza vissza az ”életbe”. Ezek után az időjáró újra útra kel az időben, de oda már nem visz magával minket, ott maradunk az élettől és emberektől pezsgő XIX. században.

            Az utazás során Wells az építészet művészetének kicsúcsoso- dásában véli felfedezni az alkotó emberi elme nagyságát. Az utazások leírása egy kicsit elbűvöli az olvasót, miközben olvassa, hogyan változik a táj, emelkednek épületek, ugrál a sötétség és a fény, mintha mi magunk is ott ülnénk az időgépben. A technológiai kidolgozásra az író nem szentel sok figyelmet, valahogy ez mégsem hiányzik.

            Az időgép történetének bemutatása és rövid ismertetése a szándékaim ellenére nem valósultak meg, mert erről a műről nem lehet vázlatosan beszélni. A sok részlet ellenére azonban legalább ugyanannyi élményt és újdonságot tartalmaz a könyv, mint más rövidebb ismertetők esetében, melyek kevesebbet árulnak el a történetről. Ezt az alkotást azok is élvezik, akik távol állnak a sci-fi világától, azok pedig, akik az átlagosnál fogékonyabbak a történetre, sokkal többet látnak meg benne, mint amennyi le van írva, és soha be nem fejezhető elemzéseket képesek készíteni.

            Az időgépet a következő linkre kattintva el lehet olvasni: http://mek.niif.hu/00500/00532/html/01.htm

A folytatásban összehasonlításra kerül az 1960-as és 2002-es filmváltozat, illetve a regény.

Simon L. Z.

Fred Hoyle: A fekete felhő

Sir Fred Hoyle adta a Big Bang teória elnevezését. Mindezt humornak szánta, mert az elméletet nevetségesnek tartotta. A kozmológus, illetve matematikus-csillagász egy oszcilláló világegyetemet képzelt el, ami periodikusan hol tágul, hol összeszűkül, ezzel ellentmondva a Nagy Bumm-nak, ami szerint az univerzumnak volt kezdete és lesz vége. A napjainkban kialakuló új elméletek hasonlóságot mutatnak a tudós eredeti elképzeléseivel.

A fekete felhő Fred Hoyle első könyve. 1957-ben jelent meg, magyar nyelvre fordította Kuczka Péter 1969-ben.

A műből egy tudós szavai tükröződnek. Gyakorlatias és izgalmas történetében az ember szellemi képességét szembeállítja egy annál sokkal nagyobb értelemmel. A regény tartalma megállja a helyét a valós életben is, nem rugaszkodik el hihetetlen képzelgésekbe, az események realisztikusak. A műben helyet kap az író politikáról alkotott véleménye is.

A történet egy idegen lényről és annak emberiségre gyakorolt hatásáról szól. A regény egy csillagászati felfedezéssel kezdődik. Egy fekete objektumot figyelnek meg, ami a Napot vette célba. A Fekete Felhő nem más, mint egy űrlény, aminek testét gázhalmaz alkotja. A belsejében agyszövet található, és csillagokból táplálkozik. Az emberekről mit sem tudva, megérkezik a Naprendszerbe és körbeveszi a Napot, a Földre nem jut fény, ezzel együtt az időjárás is megváltozik.

A folyamat nem két nap alatt megy végbe, idővel sikerül felvenni a kapcsolatot a lénnyel, aki megtanul angolul. Igyekeznek kompromisszumra jutni, mert a Felhő a Nap nélkül elpusztul, ugyanakkor a Föld sem képes életben maradni nélküle. A katonaság természetesen rakétákkal fenyegeti az idegent, miután megtudják a gyenge pontját, de ez a taktika nem célravezető. Az egyetlen megoldás, ha mindenki nyugton marad és a tudósok utasításai szerint járnak el, akiknek józan ítélőképessége ebben a helyzetben nélkülözhetetlen.

A regényben olvashatunk az emberi természetről, és az előttünk álló lehetőségekről, képet kaphatunk az univerzumban elfoglalt helyünkről, illetve gazdagodunk egy különleges, egyedi történettel.

Cserei Árpádnak és Pap Jánosnak köszönhetően a regény elérhető az interneten a következő linken: http://grin.hu/funtxt/scifi/felho/felho.htm

Simon L. Z.

Dean Devlin és Roland Emmerich: Csillagkapu

Dean Devlin és Roland Emmerich Csillagkapu című története minden mitológiai vonatkozása ellenére újat hozott a science fiction világába. Kurt Russell főszereplésében, alias, Jack O’Neil ezredes, 1994-ben vetített film könyvváltozatának dátuma egybeesik a filmével. Egy évvel később Tóth Árpád fordításában a könyv magyarul is megjelent, melynek eredeti címe Stargate.

            A történet dióhéjban: i.e. 8000-ben egy földönkívüli lény, fajának utolsó tagja, űrhajóval megérkezik a Földre. Egy egyiptomi fiú testébe költözve, annak népét rabszolgasorba kényszeríti. A csillagkapun keresztül sokakat egy másik bolygóra költöztet, hogy egy olyan ásványt bányásszanak, ami a Földön nem található. Az egyiptomiak a Földön fellázadnak ellene, elkergetik az idegen lényt, a kaput pedig eltemetik. Kairóban 1928-ban egy ásatáson megtalálják a csillagkaput. Napjainkban rájönnek, hogy a szerkezet alkalmas a csillagok közti utazásra, és ekkor egy hétköznapi ember, Daniel Jackson különc és fiatal régészprofesszor segítségével megfejtik a kapu jeleit, és expedíciót indítanak az ismeretlen bolygóra, ahol találkoznak az Egyiptomból elhurcolt emberek leszármazottaival. Később megjelenik Ré is, akit tízezer éve elűztek a Földről.

            Mivel a könyv a film elkészülte után, és annak levetítésével nagyjából egy időben jelent meg, illetve azt figyelembe véve, hogy a regény egyik írója, Roland Emmerich rendezte, nem meglepő, hogy a történet hajszálpontos mása a filmbelinek. Olyan, mintha egy leegyszerűsített forgatókönyvet olvasnánk. Olvasás közben megelevenednek előttünk a film jelenetei, immár a saját fantáziánkban vagyunk képesek újraélni a kalandot. Az olvasás élményének varázsa olvasótól függően vagy kissé megtörik azért, mert állandóan a film jelenetei jutnak az eszünkbe, vagy ugyanezért, éppen ellenkezőleg, felfokozódik. Annak ellenére, hogy tudjuk, hogy mi fog történni, képesek vagyunk érdeklődve várni a folytatást. Szerencsére az írók nem mennek bele fölösleges technológiai és tudományos fejtegetésekbe, ellenben leírják a helyszíneket és a körülményeket, amiket a filmben a látvány pótolt, ezért az olvasás a történet ismerete ellenére képes újat adni. Azt hiszem, nem is baj, hogy a film látványát ötvözhetjük a regénnyel, mert amúgy is elég pontosan vannak leírva a helyszínek, és így erőltetés mentesen tudjuk használni a fantáziánkat.

            1997-ben az alaptörténetből kiindulva a legnagyobb sci-fi sorozatot indították el, melyben továbbra is követték azt a szokást, hogy a filmmel párhuzamosan időnként kiadták a történetek regényváltozatát is.

            Az első könyvet mindenképp ajánlom a kedves olvasók figyelmébe, szerintem nem kell szóvá tennem, hogy aki belekezd, az nem bírja majd abbahagyni.

Simon L. Z.

Michael Crichton: Az Androméda törzs

John Michael Crichton, amerikai író első regénye Az Androméda törzs, mely 1969-ben jelent meg. Eredeti címe: The Andromeda Strain. Magyar nyelvre fordította Bars Sándor. Az Egyesült Államokban, első sorban az ő nevéhez kötik az úgynevezett technico-thriller műfajt.

 

           A regényben egy műholddal ismeretlen eredetű vírus kerül a Földre, ami egy mexikói kisváros teljes lakosságát megfertőzi, és pillanatok alatt végez az emberekkel. Mindössze két túlélőre bukkannak, egy részeg öregemberre és egy csecsemőre. A vizsgálatok folyamán nem találnak közös tulajdonságot a két túlélőben, ami a vírus ellen védekezést jelentene, a vírus pedig egyre agresszívabban kezd el viselkedni, egyre veszélyesebbé válik, és lassan kijut az ultraszigetelt karanténból.

            A történet mellőzi a mellébeszélést, és hűen adja vissza annak a kornak a vizsgálati módszereit, amiben játszódik. Olykor dokumentációként is lehetne tekinteni a műre. Azok számára, akik nem járatosak a laboratóriumi vizsgálatokban, ez a könyv nagyszerűen és precízen szemlélteti egy valós és elképzelhető kutatás reális részleteit. A hétköznapi ember bepillantást nyerhet a tudomány igazi világába. Azoknak az olvasóknak, akik gyakorlati szempontból közelebb állnak a témához, ez a könyv egy igazi csemege, mert saját szemükkel látják a szupertitkos és legdrágább felszerelésekkel ellátott laboratóriumokat, folyosókat, analíziseket. Ezen még az sem változtat, hogy eltelt az óta negyven év, mindössze kevésbé lesznek digitálisak a berendezések, és ettől még látványosabb a cselekmény, mert nem csak adatokat kapunk, hanem átéljük a vizsgálatokat a maguk egyszerű valóságában.

            Nem kell attól tartanunk, hogy az író számunkra érthetetlen szakszavakkal él és tudományos kifejezésekkel traktálja az olvasót. A történetben szereplő tudósok különböző területeken tevékenykednek, és nem értenek egymás dolgaihoz, ezért ha olvasás közben ismeretlen kifejezéssel találkozunk, azt a történet szereplői közül sem fogja tudni valaki, és miközben egymásnak magyaráznak a karakterek, mi is megértjük a folyamatokat.

            Minden tudósnak megismerjük az emberi oldalát, miközben a regény végéig folyamatosan fokozódik a feszültség. A történet mellőzi a társadalomkritikát, ennek a műnek nincs árnyalt filozofikus mondanivalója, realisztikus történet, ami a nyers tudományról szól, és mellőzi a kitalációkat. A regény végéről természetesen nem maradhat el az izgalom, amikor veszélybe kerül az egész bolygó élővilága a vírus miatt.

            A regény szálainak a valós világgal való összefonódása sokkal közelebb hozza a hétköznapi embert a tudomány korlátaihoz, és ennek köszönhetően eredetiségében annyira újszerű, hogy ’69-es megjelenése után ’71-ben már filmvásznon is levetítették. A film pontos mása a regénynek, éppen azért, mert alapja a valóságra épül. A filmet igazi ínyenceknek ajánlom, mert a kezdetleges színes felvétel, és a negyven évvel ezelőtti technika bemutatása már kevésbé érdekesen hat a XXI. század emberére. Az, hogy látjuk a történetet, más hatást vált ki, mint az olvasás.

            A 2008-ban újradolgozott két részes film már a modern nézőközönség látványvilágát szolgálja ki, de ennek az a következménye, hogy eltér az alaptörténettől. Az eredetiségre alapuló regénnyel és annak ’71-es megfilmesített verziójával ellentétben az új feldolgozást a nem reális időutazás témájával is megtoldották. Ennek következtében összehasonlíthatatlanság alakul ki a két film között. Ezen kívül a filmben még hangot kap a kapitalista hanyagság, aminek következtében a jövőben végveszélybe kerül a bolygó teljes élővilága az ökológiai egyensúly megbolygatása miatt. Azoknak, akik nem szeretik a látványhiányos régi filmeket, jobban tetszik az időutazós történet, ellenben, aki olvasta a regényt, szkeptikusan fogadja és erőltetettnek véli a plusz szálat. Egyértelműen olyanoknak készítették a második filmet, akik nem ismerik az elsőt, illetve a regényt.

Simon L. Z.

Pierre Boulle: A majmok bolygója

Pierre Boulle első regénye a Híd a Kwai folyón volt. A majmok bolygóját, eredeti címén La planète des singes, 1963-ban írta. Magyar nyelvre fordította Kováts Miklós. A történetet a főszerepben Charleton Heston feledhetetlen alakításával Franklin J. Schaffner 1968-ban megfilmesítette.

            Mi, akik már ismerjük a 2001-ben újradolgozott változatát a filmnek, könnyen abba a tévedésbe eshetünk, hogy a régi verzióról azt hisszük, hogy pontosan követi a regényben írottakat. Önkénytelenül arra a következtetésre jut az ember, hogy nincs értelme elolvasni a regényt, melynek terjedelme elég rövid, mert a ’68-as feldolgozás hűen követheti annak cselekményeit, és nincs értelme átrágni magunkat egy ócska művön, ha már úgy is tudjuk, hogy mi van benne. A film regényhez való hűségét alaptalanul az is megerősítheti bennünk az, hogy a modern feldolgozás nagyon eltér a múlt századitól.

            De ez tévedés!

Franklin J. Schaffner nem csaló, aki önkényesen átírta a történetet, hanem egy olyan zseni, aki generációkkal megelőzte a korát. A műben eredetileg leírtak ugyanis nem voltak filmvászonra alkalmazhatók. Olyan elemeket tartalmazott, amiket az ember tátott szájjal olvasott, főleg a hatvanas években, de a filmművészet már nem engedhetett meg, és egyben nem is volt képes az akkori technikával megvalósítani.

            Hosszasan lehetne boncolgatni, hogy mitől olyan nagyszerű a rendező munkája, hiszen olyan filmet készített, ami egy évszázad múltán is meg fog felelni az elvárásoknak. Nem hiszem, hogy napjainkban bárki is alkotott volna hasonlót.

            A regény viszont annak ellenére, hogy lassan fél évszázados, mégis lenyűgöző lehet a modern olvasó számára is. Mintha egy teljesen új művet olvasnánk. A műnek mai szemmel nézve vannak olyan részletei, amik megmosolyogtatják az embert, de ha belegondolunk, hogy mikor készült, akkor a sorok nem zavaróvá, hanem varázslatossá válnak. Ezek a bájos részek viszont csak a történet legelején jelennek meg, a továbbiakban nem tapasztaljuk, hogy egy majd ötven éves művet olvasunk.

A regény a következő sorokkal kezdődik:

“Jinn és Phyllis remekül töltötte a vakációt az űrben, a lehető legtávolabb a lakott égitestektől.

Abban az időben már mindennapos volt a bolygóközi utazás, és a csillagközi út sem volt valami kivételes dolog. A rakéták turistákat szállítottak a Szíriusz pompás tájaira, és bankárokat az Arkturusz és Aldebaran híres tőzsdéihez. Jinn és Phyllis, ez a két gazdag és semmittevő szerelmes eredeti hajlamokról és egy kis költői kedélyről tett tanúságot a kozmoszban: vitorlázva járták be a mindenséget, csak úgy kedvtelésből.

Űrhajójuk egy gömbféle szerkezet volt, melynek csodálatosan finom és könnyű burka - a vitorla - a fénysugárzásoktól hajtva mozgott az űrben. Efféle szerkezet önmagára hagyatkozva egy csillag közelségében (persze ahhoz elég messze, hogy a gravitációs erő hatása ne legyen túl erős), mindig egyenes vonalban távolodik a csillagtól; de minthogy Jinn és Phyllis három egymáshoz viszonylag közel levő nap csillagrendszerében helyezkedett el, hajójuk három különböző tengely irányából kapta a fénylökéseket.”

            Azok számára, akik nem ismerik a régi filmet, röviden leírom a történetet: a könyv főszereplője a francia újságíró, Ulysse Mérou, aki két társával és egy csimpánzzal indul útnak a Földről, hogy távoli világokat ismerjen meg. Míg ők az utazásukat pár hónapnak érzékelik csupán, addig a Földön valójában több száz év telik el, így aztán nem csak az ismeretlen világok felfedezése tartogathat számukra meglepetést, de a majdani visszatérés is.

            A Betelgueze csillagrendszerbe érve bolygókörüli pályára állítják űrhajójukat, és egy komp segítségével leszállnak egy ismeretlen, ám lakható bolygóra. Hamar rádöbbennek, hogy ebben a világban minden a feje tetejére állt: az emberek meztelenül rohangáló, ostoba ösztönlények, míg az evolúció csúcsán a majmok állnak. Egy hajtóvadászat során el is kapják a főszereplőt, majd a városukba szállítják, hogy a többi emberrel együtt különös kísérleteket végezzenek rajta.

A film izgalmával és cselekményével ellentétben a könyv csípős társadalomkritikát, fanyar szatírát és töménytelen iróniát zúdít az olvasóra. A majmok természetesen nem beszélnek emberi nyelven, így amikor Ulysse szólni próbál hozzájuk, jóízűen kikacagják. Alapvető kísérleteket hajtanak végre rajta: a Pavlov-féle feltételes reflexet tanulmányozzák (ahol neki sípszóra nyálaznia kell), különböző formájú kockákat kell egy dobozba illesztenie, és ha ügyes, kap egy szem cukrot. Végül a matematika segítségével sikerül kapcsolatot teremtenie a majmokkal: lerajzolja nekik a Pythagoras-tételt.

Olvasás közben szembesülünk azzal a nyomasztó magánnyal, amit a főhős érez, átéljük a fájdalmat, hogy az emberiség ideje lejárt, a megváltoztathatatlan múlt súlyosan ránk nehezül, és félünk az elmúlástól. Hihetetlenül bele tudjuk élni magunkat a történetbe, és éppen ezért ajánlom mindenkinek, annak ellenére, hogy már többször is feldolgozták, mert ezek alapján nem ismerjük az eredeti történetet.

Csak néhány apróságot árultam el, a regény feledhetetlen izgalmat nyújt, és elejétől a végéig újdonsággal szolgál.

Simon L. Z.