Pierre Boulle: A majmok bolygója

Pierre Boulle első regénye a Híd a Kwai folyón volt. A majmok bolygóját, eredeti címén La planète des singes, 1963-ban írta. Magyar nyelvre fordította Kováts Miklós. A történetet a főszerepben Charleton Heston feledhetetlen alakításával Franklin J. Schaffner 1968-ban megfilmesítette.

            Mi, akik már ismerjük a 2001-ben újradolgozott változatát a filmnek, könnyen abba a tévedésbe eshetünk, hogy a régi verzióról azt hisszük, hogy pontosan követi a regényben írottakat. Önkénytelenül arra a következtetésre jut az ember, hogy nincs értelme elolvasni a regényt, melynek terjedelme elég rövid, mert a ’68-as feldolgozás hűen követheti annak cselekményeit, és nincs értelme átrágni magunkat egy ócska művön, ha már úgy is tudjuk, hogy mi van benne. A film regényhez való hűségét alaptalanul az is megerősítheti bennünk az, hogy a modern feldolgozás nagyon eltér a múlt századitól.

            De ez tévedés!

Franklin J. Schaffner nem csaló, aki önkényesen átírta a történetet, hanem egy olyan zseni, aki generációkkal megelőzte a korát. A műben eredetileg leírtak ugyanis nem voltak filmvászonra alkalmazhatók. Olyan elemeket tartalmazott, amiket az ember tátott szájjal olvasott, főleg a hatvanas években, de a filmművészet már nem engedhetett meg, és egyben nem is volt képes az akkori technikával megvalósítani.

            Hosszasan lehetne boncolgatni, hogy mitől olyan nagyszerű a rendező munkája, hiszen olyan filmet készített, ami egy évszázad múltán is meg fog felelni az elvárásoknak. Nem hiszem, hogy napjainkban bárki is alkotott volna hasonlót.

            A regény viszont annak ellenére, hogy lassan fél évszázados, mégis lenyűgöző lehet a modern olvasó számára is. Mintha egy teljesen új művet olvasnánk. A műnek mai szemmel nézve vannak olyan részletei, amik megmosolyogtatják az embert, de ha belegondolunk, hogy mikor készült, akkor a sorok nem zavaróvá, hanem varázslatossá válnak. Ezek a bájos részek viszont csak a történet legelején jelennek meg, a továbbiakban nem tapasztaljuk, hogy egy majd ötven éves művet olvasunk.

A regény a következő sorokkal kezdődik:

“Jinn és Phyllis remekül töltötte a vakációt az űrben, a lehető legtávolabb a lakott égitestektől.

Abban az időben már mindennapos volt a bolygóközi utazás, és a csillagközi út sem volt valami kivételes dolog. A rakéták turistákat szállítottak a Szíriusz pompás tájaira, és bankárokat az Arkturusz és Aldebaran híres tőzsdéihez. Jinn és Phyllis, ez a két gazdag és semmittevő szerelmes eredeti hajlamokról és egy kis költői kedélyről tett tanúságot a kozmoszban: vitorlázva járták be a mindenséget, csak úgy kedvtelésből.

Űrhajójuk egy gömbféle szerkezet volt, melynek csodálatosan finom és könnyű burka - a vitorla - a fénysugárzásoktól hajtva mozgott az űrben. Efféle szerkezet önmagára hagyatkozva egy csillag közelségében (persze ahhoz elég messze, hogy a gravitációs erő hatása ne legyen túl erős), mindig egyenes vonalban távolodik a csillagtól; de minthogy Jinn és Phyllis három egymáshoz viszonylag közel levő nap csillagrendszerében helyezkedett el, hajójuk három különböző tengely irányából kapta a fénylökéseket.”

            Azok számára, akik nem ismerik a régi filmet, röviden leírom a történetet: a könyv főszereplője a francia újságíró, Ulysse Mérou, aki két társával és egy csimpánzzal indul útnak a Földről, hogy távoli világokat ismerjen meg. Míg ők az utazásukat pár hónapnak érzékelik csupán, addig a Földön valójában több száz év telik el, így aztán nem csak az ismeretlen világok felfedezése tartogathat számukra meglepetést, de a majdani visszatérés is.

            A Betelgueze csillagrendszerbe érve bolygókörüli pályára állítják űrhajójukat, és egy komp segítségével leszállnak egy ismeretlen, ám lakható bolygóra. Hamar rádöbbennek, hogy ebben a világban minden a feje tetejére állt: az emberek meztelenül rohangáló, ostoba ösztönlények, míg az evolúció csúcsán a majmok állnak. Egy hajtóvadászat során el is kapják a főszereplőt, majd a városukba szállítják, hogy a többi emberrel együtt különös kísérleteket végezzenek rajta.

A film izgalmával és cselekményével ellentétben a könyv csípős társadalomkritikát, fanyar szatírát és töménytelen iróniát zúdít az olvasóra. A majmok természetesen nem beszélnek emberi nyelven, így amikor Ulysse szólni próbál hozzájuk, jóízűen kikacagják. Alapvető kísérleteket hajtanak végre rajta: a Pavlov-féle feltételes reflexet tanulmányozzák (ahol neki sípszóra nyálaznia kell), különböző formájú kockákat kell egy dobozba illesztenie, és ha ügyes, kap egy szem cukrot. Végül a matematika segítségével sikerül kapcsolatot teremtenie a majmokkal: lerajzolja nekik a Pythagoras-tételt.

Olvasás közben szembesülünk azzal a nyomasztó magánnyal, amit a főhős érez, átéljük a fájdalmat, hogy az emberiség ideje lejárt, a megváltoztathatatlan múlt súlyosan ránk nehezül, és félünk az elmúlástól. Hihetetlenül bele tudjuk élni magunkat a történetbe, és éppen ezért ajánlom mindenkinek, annak ellenére, hogy már többször is feldolgozták, mert ezek alapján nem ismerjük az eredeti történetet.

Csak néhány apróságot árultam el, a regény feledhetetlen izgalmat nyújt, és elejétől a végéig újdonsággal szolgál.

Simon L. Z.