Fred Hoyle: A fekete felhő

Sir Fred Hoyle adta a Big Bang teória elnevezését. Mindezt humornak szánta, mert az elméletet nevetségesnek tartotta. A kozmológus, illetve matematikus-csillagász egy oszcilláló világegyetemet képzelt el, ami periodikusan hol tágul, hol összeszűkül, ezzel ellentmondva a Nagy Bumm-nak, ami szerint az univerzumnak volt kezdete és lesz vége. A napjainkban kialakuló új elméletek hasonlóságot mutatnak a tudós eredeti elképzeléseivel.

A fekete felhő Fred Hoyle első könyve. 1957-ben jelent meg, magyar nyelvre fordította Kuczka Péter 1969-ben.

A műből egy tudós szavai tükröződnek. Gyakorlatias és izgalmas történetében az ember szellemi képességét szembeállítja egy annál sokkal nagyobb értelemmel. A regény tartalma megállja a helyét a valós életben is, nem rugaszkodik el hihetetlen képzelgésekbe, az események realisztikusak. A műben helyet kap az író politikáról alkotott véleménye is.

A történet egy idegen lényről és annak emberiségre gyakorolt hatásáról szól. A regény egy csillagászati felfedezéssel kezdődik. Egy fekete objektumot figyelnek meg, ami a Napot vette célba. A Fekete Felhő nem más, mint egy űrlény, aminek testét gázhalmaz alkotja. A belsejében agyszövet található, és csillagokból táplálkozik. Az emberekről mit sem tudva, megérkezik a Naprendszerbe és körbeveszi a Napot, a Földre nem jut fény, ezzel együtt az időjárás is megváltozik.

A folyamat nem két nap alatt megy végbe, idővel sikerül felvenni a kapcsolatot a lénnyel, aki megtanul angolul. Igyekeznek kompromisszumra jutni, mert a Felhő a Nap nélkül elpusztul, ugyanakkor a Föld sem képes életben maradni nélküle. A katonaság természetesen rakétákkal fenyegeti az idegent, miután megtudják a gyenge pontját, de ez a taktika nem célravezető. Az egyetlen megoldás, ha mindenki nyugton marad és a tudósok utasításai szerint járnak el, akiknek józan ítélőképessége ebben a helyzetben nélkülözhetetlen.

A regényben olvashatunk az emberi természetről, és az előttünk álló lehetőségekről, képet kaphatunk az univerzumban elfoglalt helyünkről, illetve gazdagodunk egy különleges, egyedi történettel.

Cserei Árpádnak és Pap Jánosnak köszönhetően a regény elérhető az interneten a következő linken: http://grin.hu/funtxt/scifi/felho/felho.htm

Simon L. Z.

Dean Devlin és Roland Emmerich: Csillagkapu

Dean Devlin és Roland Emmerich Csillagkapu című története minden mitológiai vonatkozása ellenére újat hozott a science fiction világába. Kurt Russell főszereplésében, alias, Jack O’Neil ezredes, 1994-ben vetített film könyvváltozatának dátuma egybeesik a filmével. Egy évvel később Tóth Árpád fordításában a könyv magyarul is megjelent, melynek eredeti címe Stargate.

            A történet dióhéjban: i.e. 8000-ben egy földönkívüli lény, fajának utolsó tagja, űrhajóval megérkezik a Földre. Egy egyiptomi fiú testébe költözve, annak népét rabszolgasorba kényszeríti. A csillagkapun keresztül sokakat egy másik bolygóra költöztet, hogy egy olyan ásványt bányásszanak, ami a Földön nem található. Az egyiptomiak a Földön fellázadnak ellene, elkergetik az idegen lényt, a kaput pedig eltemetik. Kairóban 1928-ban egy ásatáson megtalálják a csillagkaput. Napjainkban rájönnek, hogy a szerkezet alkalmas a csillagok közti utazásra, és ekkor egy hétköznapi ember, Daniel Jackson különc és fiatal régészprofesszor segítségével megfejtik a kapu jeleit, és expedíciót indítanak az ismeretlen bolygóra, ahol találkoznak az Egyiptomból elhurcolt emberek leszármazottaival. Később megjelenik Ré is, akit tízezer éve elűztek a Földről.

            Mivel a könyv a film elkészülte után, és annak levetítésével nagyjából egy időben jelent meg, illetve azt figyelembe véve, hogy a regény egyik írója, Roland Emmerich rendezte, nem meglepő, hogy a történet hajszálpontos mása a filmbelinek. Olyan, mintha egy leegyszerűsített forgatókönyvet olvasnánk. Olvasás közben megelevenednek előttünk a film jelenetei, immár a saját fantáziánkban vagyunk képesek újraélni a kalandot. Az olvasás élményének varázsa olvasótól függően vagy kissé megtörik azért, mert állandóan a film jelenetei jutnak az eszünkbe, vagy ugyanezért, éppen ellenkezőleg, felfokozódik. Annak ellenére, hogy tudjuk, hogy mi fog történni, képesek vagyunk érdeklődve várni a folytatást. Szerencsére az írók nem mennek bele fölösleges technológiai és tudományos fejtegetésekbe, ellenben leírják a helyszíneket és a körülményeket, amiket a filmben a látvány pótolt, ezért az olvasás a történet ismerete ellenére képes újat adni. Azt hiszem, nem is baj, hogy a film látványát ötvözhetjük a regénnyel, mert amúgy is elég pontosan vannak leírva a helyszínek, és így erőltetés mentesen tudjuk használni a fantáziánkat.

            1997-ben az alaptörténetből kiindulva a legnagyobb sci-fi sorozatot indították el, melyben továbbra is követték azt a szokást, hogy a filmmel párhuzamosan időnként kiadták a történetek regényváltozatát is.

            Az első könyvet mindenképp ajánlom a kedves olvasók figyelmébe, szerintem nem kell szóvá tennem, hogy aki belekezd, az nem bírja majd abbahagyni.

Simon L. Z.

Michael Crichton: Az Androméda törzs

John Michael Crichton, amerikai író első regénye Az Androméda törzs, mely 1969-ben jelent meg. Eredeti címe: The Andromeda Strain. Magyar nyelvre fordította Bars Sándor. Az Egyesült Államokban, első sorban az ő nevéhez kötik az úgynevezett technico-thriller műfajt.

 

           A regényben egy műholddal ismeretlen eredetű vírus kerül a Földre, ami egy mexikói kisváros teljes lakosságát megfertőzi, és pillanatok alatt végez az emberekkel. Mindössze két túlélőre bukkannak, egy részeg öregemberre és egy csecsemőre. A vizsgálatok folyamán nem találnak közös tulajdonságot a két túlélőben, ami a vírus ellen védekezést jelentene, a vírus pedig egyre agresszívabban kezd el viselkedni, egyre veszélyesebbé válik, és lassan kijut az ultraszigetelt karanténból.

            A történet mellőzi a mellébeszélést, és hűen adja vissza annak a kornak a vizsgálati módszereit, amiben játszódik. Olykor dokumentációként is lehetne tekinteni a műre. Azok számára, akik nem járatosak a laboratóriumi vizsgálatokban, ez a könyv nagyszerűen és precízen szemlélteti egy valós és elképzelhető kutatás reális részleteit. A hétköznapi ember bepillantást nyerhet a tudomány igazi világába. Azoknak az olvasóknak, akik gyakorlati szempontból közelebb állnak a témához, ez a könyv egy igazi csemege, mert saját szemükkel látják a szupertitkos és legdrágább felszerelésekkel ellátott laboratóriumokat, folyosókat, analíziseket. Ezen még az sem változtat, hogy eltelt az óta negyven év, mindössze kevésbé lesznek digitálisak a berendezések, és ettől még látványosabb a cselekmény, mert nem csak adatokat kapunk, hanem átéljük a vizsgálatokat a maguk egyszerű valóságában.

            Nem kell attól tartanunk, hogy az író számunkra érthetetlen szakszavakkal él és tudományos kifejezésekkel traktálja az olvasót. A történetben szereplő tudósok különböző területeken tevékenykednek, és nem értenek egymás dolgaihoz, ezért ha olvasás közben ismeretlen kifejezéssel találkozunk, azt a történet szereplői közül sem fogja tudni valaki, és miközben egymásnak magyaráznak a karakterek, mi is megértjük a folyamatokat.

            Minden tudósnak megismerjük az emberi oldalát, miközben a regény végéig folyamatosan fokozódik a feszültség. A történet mellőzi a társadalomkritikát, ennek a műnek nincs árnyalt filozofikus mondanivalója, realisztikus történet, ami a nyers tudományról szól, és mellőzi a kitalációkat. A regény végéről természetesen nem maradhat el az izgalom, amikor veszélybe kerül az egész bolygó élővilága a vírus miatt.

            A regény szálainak a valós világgal való összefonódása sokkal közelebb hozza a hétköznapi embert a tudomány korlátaihoz, és ennek köszönhetően eredetiségében annyira újszerű, hogy ’69-es megjelenése után ’71-ben már filmvásznon is levetítették. A film pontos mása a regénynek, éppen azért, mert alapja a valóságra épül. A filmet igazi ínyenceknek ajánlom, mert a kezdetleges színes felvétel, és a negyven évvel ezelőtti technika bemutatása már kevésbé érdekesen hat a XXI. század emberére. Az, hogy látjuk a történetet, más hatást vált ki, mint az olvasás.

            A 2008-ban újradolgozott két részes film már a modern nézőközönség látványvilágát szolgálja ki, de ennek az a következménye, hogy eltér az alaptörténettől. Az eredetiségre alapuló regénnyel és annak ’71-es megfilmesített verziójával ellentétben az új feldolgozást a nem reális időutazás témájával is megtoldották. Ennek következtében összehasonlíthatatlanság alakul ki a két film között. Ezen kívül a filmben még hangot kap a kapitalista hanyagság, aminek következtében a jövőben végveszélybe kerül a bolygó teljes élővilága az ökológiai egyensúly megbolygatása miatt. Azoknak, akik nem szeretik a látványhiányos régi filmeket, jobban tetszik az időutazós történet, ellenben, aki olvasta a regényt, szkeptikusan fogadja és erőltetettnek véli a plusz szálat. Egyértelműen olyanoknak készítették a második filmet, akik nem ismerik az elsőt, illetve a regényt.

Simon L. Z.

Pierre Boulle: A majmok bolygója

Pierre Boulle első regénye a Híd a Kwai folyón volt. A majmok bolygóját, eredeti címén La planète des singes, 1963-ban írta. Magyar nyelvre fordította Kováts Miklós. A történetet a főszerepben Charleton Heston feledhetetlen alakításával Franklin J. Schaffner 1968-ban megfilmesítette.

            Mi, akik már ismerjük a 2001-ben újradolgozott változatát a filmnek, könnyen abba a tévedésbe eshetünk, hogy a régi verzióról azt hisszük, hogy pontosan követi a regényben írottakat. Önkénytelenül arra a következtetésre jut az ember, hogy nincs értelme elolvasni a regényt, melynek terjedelme elég rövid, mert a ’68-as feldolgozás hűen követheti annak cselekményeit, és nincs értelme átrágni magunkat egy ócska művön, ha már úgy is tudjuk, hogy mi van benne. A film regényhez való hűségét alaptalanul az is megerősítheti bennünk az, hogy a modern feldolgozás nagyon eltér a múlt századitól.

            De ez tévedés!

Franklin J. Schaffner nem csaló, aki önkényesen átírta a történetet, hanem egy olyan zseni, aki generációkkal megelőzte a korát. A műben eredetileg leírtak ugyanis nem voltak filmvászonra alkalmazhatók. Olyan elemeket tartalmazott, amiket az ember tátott szájjal olvasott, főleg a hatvanas években, de a filmművészet már nem engedhetett meg, és egyben nem is volt képes az akkori technikával megvalósítani.

            Hosszasan lehetne boncolgatni, hogy mitől olyan nagyszerű a rendező munkája, hiszen olyan filmet készített, ami egy évszázad múltán is meg fog felelni az elvárásoknak. Nem hiszem, hogy napjainkban bárki is alkotott volna hasonlót.

            A regény viszont annak ellenére, hogy lassan fél évszázados, mégis lenyűgöző lehet a modern olvasó számára is. Mintha egy teljesen új művet olvasnánk. A műnek mai szemmel nézve vannak olyan részletei, amik megmosolyogtatják az embert, de ha belegondolunk, hogy mikor készült, akkor a sorok nem zavaróvá, hanem varázslatossá válnak. Ezek a bájos részek viszont csak a történet legelején jelennek meg, a továbbiakban nem tapasztaljuk, hogy egy majd ötven éves művet olvasunk.

A regény a következő sorokkal kezdődik:

“Jinn és Phyllis remekül töltötte a vakációt az űrben, a lehető legtávolabb a lakott égitestektől.

Abban az időben már mindennapos volt a bolygóközi utazás, és a csillagközi út sem volt valami kivételes dolog. A rakéták turistákat szállítottak a Szíriusz pompás tájaira, és bankárokat az Arkturusz és Aldebaran híres tőzsdéihez. Jinn és Phyllis, ez a két gazdag és semmittevő szerelmes eredeti hajlamokról és egy kis költői kedélyről tett tanúságot a kozmoszban: vitorlázva járták be a mindenséget, csak úgy kedvtelésből.

Űrhajójuk egy gömbféle szerkezet volt, melynek csodálatosan finom és könnyű burka - a vitorla - a fénysugárzásoktól hajtva mozgott az űrben. Efféle szerkezet önmagára hagyatkozva egy csillag közelségében (persze ahhoz elég messze, hogy a gravitációs erő hatása ne legyen túl erős), mindig egyenes vonalban távolodik a csillagtól; de minthogy Jinn és Phyllis három egymáshoz viszonylag közel levő nap csillagrendszerében helyezkedett el, hajójuk három különböző tengely irányából kapta a fénylökéseket.”

            Azok számára, akik nem ismerik a régi filmet, röviden leírom a történetet: a könyv főszereplője a francia újságíró, Ulysse Mérou, aki két társával és egy csimpánzzal indul útnak a Földről, hogy távoli világokat ismerjen meg. Míg ők az utazásukat pár hónapnak érzékelik csupán, addig a Földön valójában több száz év telik el, így aztán nem csak az ismeretlen világok felfedezése tartogathat számukra meglepetést, de a majdani visszatérés is.

            A Betelgueze csillagrendszerbe érve bolygókörüli pályára állítják űrhajójukat, és egy komp segítségével leszállnak egy ismeretlen, ám lakható bolygóra. Hamar rádöbbennek, hogy ebben a világban minden a feje tetejére állt: az emberek meztelenül rohangáló, ostoba ösztönlények, míg az evolúció csúcsán a majmok állnak. Egy hajtóvadászat során el is kapják a főszereplőt, majd a városukba szállítják, hogy a többi emberrel együtt különös kísérleteket végezzenek rajta.

A film izgalmával és cselekményével ellentétben a könyv csípős társadalomkritikát, fanyar szatírát és töménytelen iróniát zúdít az olvasóra. A majmok természetesen nem beszélnek emberi nyelven, így amikor Ulysse szólni próbál hozzájuk, jóízűen kikacagják. Alapvető kísérleteket hajtanak végre rajta: a Pavlov-féle feltételes reflexet tanulmányozzák (ahol neki sípszóra nyálaznia kell), különböző formájú kockákat kell egy dobozba illesztenie, és ha ügyes, kap egy szem cukrot. Végül a matematika segítségével sikerül kapcsolatot teremtenie a majmokkal: lerajzolja nekik a Pythagoras-tételt.

Olvasás közben szembesülünk azzal a nyomasztó magánnyal, amit a főhős érez, átéljük a fájdalmat, hogy az emberiség ideje lejárt, a megváltoztathatatlan múlt súlyosan ránk nehezül, és félünk az elmúlástól. Hihetetlenül bele tudjuk élni magunkat a történetbe, és éppen ezért ajánlom mindenkinek, annak ellenére, hogy már többször is feldolgozták, mert ezek alapján nem ismerjük az eredeti történetet.

Csak néhány apróságot árultam el, a regény feledhetetlen izgalmat nyújt, és elejétől a végéig újdonsággal szolgál.

Simon L. Z.