Boldog, békés karácsonyt és örömökben gazdag új évet kívánok minden Kedves Olvasónak és Bloggernek!
2011. december 24., szombat
2011. november 17., csütörtök
Periódusos rendszerek, galaxisok, univerzumok
Tűz (plazma), víz (folyékony), föld (szilárd), levegő (gáz). Ezeknek az alapelemeknek a felsorolásából állt össze a rendszere. I.e. az V.-IV. században filozófáló görögök letették a modern anyagtudomány alapjait, ugyan is kitalálták az ATOMOT, ami oszthatatlant jelent. Persze ma már tudjuk, hogy nem így van, de azért az isteni részecske elmélet is kezd dugába dőlni, amiről feltételezték, hogy egy nagyon parányi alkotó, ami mindennek az alapja. Úgy látszik, hogy egy kicsit túllőttek a célon, na de a negatív eredménynek is van információértéke.
Epikürosz (i.e. 341-270) is érthette a természetet, mert felvetette, hogy léteznek kölcsönhatások, amiket ő kapcsokkal és horgokkal próbált meg magyarázni. Természetesen elmélete elég ingatag, de ettől még említésre méltó.
Aztán itt van még Arisztotelész (384-322), a mókamester, aki valószínűleg a másik politikai oldalt képviselhette, mert az oszthatatlanság elmélete helyett vissza- tért az eredetileg indiaiaktól származó őselemek rendszeréhez (tehát az ötlet nem saját termék), mely tagadja az osztahatatlanság tanát. Azért természe- tesen kiegészítette egy kicsit, mert a görögök filozófálással töltötték az egész napot. Természetes, hogy a középkorban is ezt a téves elméletet részesítették előnyben.
Az ókor azonban többet is adott nekünk holmi osztható és oszthatatlan elméleteknél, szám szerint kilenc elemmel ajándékoztak meg bennünket: arany, ezüst, réz, ón, ólom, higany, vas, kén és szén. A következő elemet csupán 1250-ben fedezték fel, majd kétszáz év múlva a következőt és lassan, persze nem túl nagy ütemben, elkezdődtött a többi elem felfedezése is. Szegény Giordano Bruno máglyán végezte, mert nem Arisztotelész tanait vallotta, hanem az atomelméletet. Nem ő volt az egyetlen, aki ebben a korban a hülyeség áldozatává vált.
Végül általánosan elfogadva az atomelméletet, jó irányban kezdtek a polihisztorok, később a tudósok kutatni, és kialakult mai képünk az atomról.
A model megtévesztő és nem fedi a valóságot
2 elektron a belső s orbitálon
2 elektron a következő szintű s orbitálon
2 elektron a legkisebb szintű p orbitálon
Ezen a modellen jól látható, hogyan különülnek el egymástól a héjak, de azokon belül már nem szemlélteti az alhéjakat. Az atommaghoz legközelebb eső gyűrűben az 1s orbitált látható. A rózsaszín gyűrűben már a 2s és a 2p orbitál együtt van jelen, ők alkotják az L héjat. A következő (M) héj szintén együtt tartalmazza a 3s és 3p orbitált, de ebben az esetben mindössze 3 elektron található ezen az energiaszinten (ami azt jelenti, hogy ez az elem az alumínium).
A lítium elemnél jól látszik, hogyan követik egymást az 1s és 2s energiaszintek.
Az elektronok a teljes térrészben mozognak, nem csak egy körpá- lyán. Míg az 1s orbitál önmagában alkotja a K héjat, a 2s (amin most 1 elektron tartózkodik) csak egy része az L héjnak.
Ezen a szén atomon az elektron és az atommag mérete közti különbséget igyekeztek szemléltetni. Szinte olyan az elektronfelhő, mint egy erőtér. Mivel gyorsan mozog, ezért egyszerre fejti ki hatását minden irányban, azon az elektronfelhőn belül, ahol mozog, de erőtérről még sem beszélhetünk, mert ha tömege elhanyagolható is, attől még van, és ezért formája anyagi jellegű.
Ha bár ez az argon modell nem fedi tökéletesen a valóságot, még is jól szemlélteti a p orbitálokat a térben. Ebből is jól látszik, hogy azok az energiaszintek, amik az atommagtól különböző távolságra helyezkednek el, nem mind gömb alakú.
Periódusos rendszerek
 | ||
| Az elemek első dokumentációinak egyike |
A Mengyelejev féle periódusos rendszer eredetileg 63 elemet tartalmazott, ellenben Dimitrij Ivanovics Mengyelejev a hianyzó elemeknek üresen hagya a helyet a táblázatban.
Lothar Mayer, német kémikus egy másik úttörője a periódusos rendszernek, aki Men- gyelejevhez hasonlóan rájött az elemek pe- riodicitására, de rend- szerét csak az orosz tudós megjelent táblá- zata után publikálta. Mellesleg benne nem merült fel a fel nem fe- dezett elemek rendsze- rezése.A periódusosok különböző rendszerezései
 | ||
| A Mengyelejev rendszer szabályaira alapozódó Albert Tarantola féle táblázat a héjak energiaszintjeire helyezi a hangsúlyt. |
Dr. Timoti Stove rendszerén az elemek utolsó elektronnal rendelkező orbitáljuknak megfelelően helyezkednek el. Ha ábrázolnánk az elektronhéjakat és sorba feltüntetnénk az elektronokat, akkor a megfelelő elem táblázatban elfoglalt helyére esne.
Emil Zamaczinski egy- szerű háromszögben ábrázolja az elemeket periódusaiknak megfe- lelően.
Zamaczynski modell
Prof. Theodor Benfey az energiaszinteknek megfelelően, spirális a- lakban, lényegében nö- vekvő sorrendbe rakta az elemeket. Azok az elemek, amik sok elekt- ronnak adnak helyet a d és f orbitáljaikon, a ki- türemkedésekben kap- tak helyet. Ezen felül még látható azoknak az elemeknek a képze- letbeli elhelyezkedése, melyek nagy valószínűséggel csak rövid ideig életképesek és csak különleges környezetben észlelhetőek.
 | ||
| Janet spirális periódusos táblázata |
 |
| Clark modell |
 | ||
| A kiegészítet Mengyelejev féle általános periódusos rendszer |
... és a felfedezések még nem értek véget
Ami a kémiai elemeket illeti, vehetjük úgy, hogy nagyjából minden elemet ismerünk, ami a természetben megtalálható. Az anyag egy másik formája viszont még mindig ismeretlen. Ezek a részecskék. Néhányat ugyan már ismerünk: proton, elektron, neutron, de van még mit felfedezni közülük. Ez már inkább a kvantumtudományok területe, de ugyancsak az anyag keretei közé tartozik. Tehát az elemek rendszere elkészült, most következik a részecskék táblázatának összeállítása, ami hatalmas lehetőségeket hordoz magában.
A részecskék rendszerének összeállításához az első lépés talán Garret Lisinek köszönhető. Lisi az E8 nyolcdimenziós szerkezetének 248 pontjába elkezdte beírni a 40 ismert részecske különböző kvantumtulajdonságú változatait. Azonban maradt húsz üres hely, amelybe feltételezett részecskéket írt be. Ez hasonló ahhoz, amit Mengyelejev csinált 1869-ben.
 |
| Az E8 egyik ábrázolása |
A részecskékről szóló forrás a következő linken található:
További hivatkozások:
Simon L. Z.
2011. október 31., hétfő
Douglas Adams - Galaxis útikalauz stopposonak
Douglas Adams művének számtalan feldolgozása van: filmek, rádiójátékok, illetve színdarabok. Rengetegen találták igazán érdekesnek, és ebből kifolyólag a Google egy-kettőre információk tömkelegével áraszt el bennünket, ezért értelmetlen lenne újra leírni ugyanazt, de néhány szót még is ejtenék róla.
A mű egy sci-fi komédia. A könyvben az angol humor jobbik fajtájával találkozhatunk. Olvashatunk néhány igazán frappáns logikai levezetést, melyek az ész érveknek ugyan ellent mondanak, de a logikai útvesztők segítségével még is igaznak bizonyulnak, és ebből adódik D. Adams humorának egyik összetevője. Ripacs jelenetektől és párbeszédektől hemzseg az egész szöveg, de mind ez olyan kifinomultsággal és eleganciával van megírva, hogy a történet könnyeddé, pihentetővé és szórakoztatóvá válik. Amennyiben valakinek még sem esik le tőle az álla, ne gondolja azt, hogy vele van a baj, mert a komédia minden értékével együtt még sem felel meg mindenki ízlésének.
1981-ben készült el a hat részes filmváltozat. A díszlet és a rendezés inkább színházi követelményeknek felel meg, de a célnak mondhatni, ez is megteszi. A könyv stílusa eleve fúrcsa, mintha nem regényt olvasnánk, és ennek meg van a maga magyarázata, hiszen valójában ez egy rádiójáték. A végeredmény tehát egy megfilmesített rádiójáték. A film szóról szóra, jelenetről jelenetre követi a könyv sorait, valójában nincs sok értelme elolvasni és megnézni, mert nem fogunk különbséget találni.
2005-ben újból filmvászonra vitték. Ami a színészi teljesítményt illeti, az 1981-es szindarabhoz hasonlító előadásmód jobban jött ki. Az új feldolgozásban már eltértek ettől a színházi jellemtől, és a mű könnyedségét egy kis szándékos ripacskodással próbálták meg visszaadni. Tovább ront a helyzeten, hogy mindent egyetlen részbe próbáltak meg belezsúfolni, ezért a mű eredeti humora csak néhol jön elő. Vannak részek, amik kimaradtak, a történet csak nagyolva és egy kissé átírva jön vissza. A jelenetek viszont jobbak, látványosabbak. Természetesen meg van a régi filmre való emlékezés mozzanata is, az egyik jelenetben találkozhatunk a kocka fejű depressziós robottal is az első filmből, akinek a modern változata egy nagy gömb fejű jóval elegánsabb kivitelezésű robot. Aki nem olvasta a könyvet, vagy nem látta a '81-es filmváltozatot, az nem valószínű, hogy kellően fogja tudni értékelni a jeleneteket.
Végeredmény: a két filmet össze kéne gyúrni úgy, hogy kiegészítsék egymás hiányosságait, és akkor talán sikerülne végre túlszárnyalni a könyvet.
Simon L. Z.
2011. szeptember 18., vasárnap
Herbert George Wells: Az időgép – második rész
A filmek és a könyv párhuzama
Az időgép 1960-as filmváltozata nagymértékben megegyezik a regénnyel, viszont a történet némileg megváltozik, ezzel kijavítva azokat a hibákat, amiket Wells kezdő íróként elkövetett. A filmet kissé aktualizálták az ötvenes-hatvanas évek emberének ismereteihez és elvárásaihoz. A történet a második vendégséggel kezdődik, ahol a meghívottak türelmetlenkednek, és kissé zúgolódnak a professzor tiszteletlensége miatt, hogy házigazdaként nem fogadja vendégeit. Ebben a jelenetben fény derül a professzor keresztnevére, Georgenak hívják. Az időutazó a könyvben leírtaknak megfelelően megérkezik, de már nem tapasztaljuk azt a higgadtságot, amit eredetileg. Nem öltözik át, toprongyos öltözetben kezdi mesélni a történetet. Visszaemlékezik az első vendégségre, amikor bemutatta a prototípust. A párbeszédek majdnem szóról szóra megegyeznek a könyvben írtakkal. A vendégek távozása után a professzor megkezdi az időutazást. Eddig a pillanatig a forgatókönyv teljes mértékben a regényre támaszkodik. Az időutazást a film már sokkal látványosabban eleveníti meg. A film forgatásának pillanatáig történt világi események bekerülnek a történetbe. A rendező beiktatott néhány megállót az időben, melyek közül az utolsó a kitalált harmadik világháborút eleveníti meg. Az eseményeknek köszönhetően létrejövő természeti katasztrófa sürgeti a professzort, hogy továbbálljon. A veszélyes események közbeni kapkodásnak köszönhetően utazik a távoli jövőbe. Innen a film ismét hűen követi a regényt, azonban némileg mégis eltér. Az események kissé felgyorsulnak, a professzor nem megy bele találgatásokba és feltételezésekbe, az információk egy részét az időjárótól, a többit más forrásból kapjuk. A filmben amúgy nem hangzik el az időjáró megnevezés, ezt Georggal helyettesítették. Valamelyest konkretizálódik a múlt, ami ehhez a jövőhöz vezetett. Ez a fejlődés nem egyezik meg a könyvben leírt tőkés termelésnek köszönhető evolúcióval. A morlockok megjelenése hasonlóan hátborzongató, mint a könyvben. A harcok az írott változattal majdnem teljes mértékben megegyeznek. A mozzanatok ugyanazok, de a föld alatti és a föld feletti küzdelmeket egy jelenetbe hozták össze. A professzor példáját követve a küzdelembe az eloik is beszállnak. Ezek után majdnem végzetes csapást mérnek a morlockok világára. A filmben a főhős nem jár be akkora területet, mint a könyvben, és nem emeli ki az épületeket. A múzeummal nem is találkozunk. Miután hazatér azzal a különbséggel, hogy nem utazik előre harminc millió évet, és elmeséli otthon a történetet, kétséget kizáróan visszatér az eloik közé.
A film sokkal kedvezőbben zárja le és fejezi be a történetet. A regénnyel ellentétben a komor beletörődés és megnyugvás helyet nem egyszerűen reménykedhet a néző, hanem bizonyosra veheti, hogy a professzor megmenti a jövőt.
A regénnyel való hasonlóság, és az attól való aprócska változtatások a filmet meglepően élvezetessé teszik. Ez a hatás abban az esetben, ha a néző olvasta a könyvet, még inkább fokozódik. A fél évszázados alkotás igazán látványos elemeket tartalmaz. Arról se feledkezzünk meg, hogy valószínűleg a jeleneteket nem vették fel többször. Az akkori filmtechnika nehézségeinek tudatában a film még inkább megállja a helyét.
A 2002-es feldolgozás lényegében az 1960-as filmre épül. Ennek ellenére mégis tartalmaz olyasmit, amit elődje nem, de a könyv igen, habár ezek kevésbé szembetűnőek. A helyszín megváltozik Londonról New Yorkra. Az időutazás egy kicsit eltolódik, és a történet nem mesélésre alapozódik. A professzornak megtudjuk a nevét, Alexander Hartdegen. Érdekes megfigyelni a neveket. Míg a könyvben nem volt szükséges, addig 1960-ra már nevet kellett adni a főhősnek még akkor is, ha nem emlegették sokat, az új filmben pedig már teljes nevet és személyiséget kap.
A főszereplőt az új esetben teljesen eltérő erő motiválja, egy tragédia, és a kétségbeesett hajsza, hogy megváltoztassa a múltat. A korábbi feldolgozásban és a könyvben inkább a jövő érdekli a professzort, most azonban a múlt. A jövőbe inkább csak menekül, választ keres. Az időutazás megállóinak folyamán a könyvtől teljesen elütő, ellenben az 1960-as változatnak tökéletesen megfelelő, de tovább fejlesztett másával találkozhatunk. A morlockok evolúciójának kezdetét pontosan meg tudjuk határozni, ezzel együtt az okot is, ami ehhez a változáshoz vezetett. Az ok viszont nem háború, hanem a tudomány hajszolása, ami látványban az első filmfeldolgozáshoz hasonló katasztrófához vezet, aminek következtében a menekülő időjáró nyolcszázezer évet siklik előre az időben.
A 802701-es esztendő sokban eltér az előző két esethez viszonyítva. Kezdhetjük azzal, hogy nem fehér bőrű, szőke, satnya testű angol utódok, hanem mesztic-kreol bőrű szép és életerős emberek az eloik. Saját kezűleg épített házaikban élnek, amik talán fészekhez hasonlítanak és nem a morlockok tartják el őket. Az eloik valamivel érdeklődőbbek, mint a regénybéli és az előző feldolgozásbeliek, gyűjtik a köveket, és emlékeznek a kihalt nyelvre. A sötéttől való félelem kicsit másképp jelenik meg, a nappal és éjjel motívumában, ami az elmúlás természetességével azonosul bennük. A morlockok óriási erős, rusnya lények, akik egész jól bírják a fényt. Az 1960-as filmben és a könyvben megjelenő kutak helyett futóhomokba merülve bújnak vissza a föld alá, és a professzor mélybe való leereszkedése is sokkal kevésbé kényelmes. Újszerű az, hogy a morlockok társadalma is bemutatásra kerül, akiket az időjáró hirtelen ötlettől indíttatva elpusztít.
Az eloik mindhárom esetben fiatalabbak a morlockoknál, a könyvben és 1960-as változatban a morlockok fiatalabbak az időjárónál, a 2002-es filmben a professzor fiatalabb, de a morlockok nála idősebbeknek tűnnek. A könyvben a társadalmi fejlődés vezetett az emberek elállatiasodásához és a faj kettéválásához, a 60-as filmben a tudás háborúban való megnyilvánulása okozta a végzetet, míg a legfrissebb feldolgozásban a tudás okozta természeti kataklizma változtatta rémségessé a kezdetben még igazán csodálatos jövőt. Ez egy mondat erejéig külön meg van említve, amikor a morlock vezér azt mondja, hogy az időjáró szükségszerű következményének eredménye a morlock faj létezés. Ő, mint tudós képviselte a haladást, ami egyszer megbotlott és megváltoztathatatlan irányba terelte a jövőt.
A 2002-es filmben meglelhető néhány olyan motívum, ami a könyvre utal. A könyvben a professzor a fizikai optikáról írt tanulmányt, a filmben fotonikus rendszerrel találkozik, illetve alternatív energiaforrásként pártolja a napenergiát. Míg a könyvben az emberi nagyság az építészetben bontakozott ki, addig az új filmben erre nem volt lehetőség, ellenben az építészet, mint az emberek maguk után hagyott emléke megjelenik. Az eloik érdekes fa és bambuszemlékműveket építenek, hogy ne múljanak el úgy, hogy semmit sem hagynak maguk után.
Érdekes az, hogy Weenát az új feldolgozásban Maranak hívják. Érdekes az is, hogy a könyvben Weena elveszítésével elveszítjük a világot, míg a filmekben a lány megmentésével megmenekül a jövő is. Ezeken kívül még sok más közös és eltérő apróság van a filmekben és a könyvben. Mindhárom történet együttes ismerete sokkal érdekesebbé teszi Az időgépet. Figyelemmel követhetjük a történetek fejlődését, és egyben a korok közti különbséget annak függvényében, ahogy újraírták a történeteket az éppen ideális korok elvárásainak körülbelül egy évszázadnyi intervallumban.
Simon L. Z.
2011. augusztus 18., csütörtök
A majmok bolygója - Lázadás 2011
A történet legújabb feldolgozásának köszönhetően újabb lehetőség nyílt tovább bővíteni az előző alkotások párhuzamait. Ezzel azonban várok egy kicsit, hagyok időt arra, hogy minél többen megnézzék a filmet. Mi után leülepedett, foglalkozok vele. A filmről csupán annyit árulok el, hogy irtózatosan nagy meglepetés, szerintem az évszázad sci-fi alkotása. Tökéletesen egyezik a regénnyel és a régi filmmel, minden apró részletében. A rendezőnek és a forgatókönyv írónak sikerült az, ami már régóta senkinek. Úgy formálták a szálakat, hogy megfeleljen napjaink ismereteinek, és mind e közben sikeresen megőrizték az eredeti történetet a nélkül, hogy azt megerőszakolták volna.
2011. július 12., kedd
Herbert George Wells: Az időgép – első rész
H. G. Wells írói pályafutását Az időgép című kisregényével kezdte 1895-ben. Korábban is voltak elbeszélései, de ezzel a művével vált egy csapásra híressé. Az első magyar fordítást Mikes Lajos készítette el 1900-ban, a másodikat Benedek Marcell 1925-ben, illetve az antikváriumokban megtalálható 1959-es magyar nyelvű kiadás fordítása Ruzitska Máriának köszönhető.
A történetet többször is megfilmesítették, ezek közül az 1960-as George Pal által rendezett és a 2002-es Guy Pearce főszereplésével átírt változatok jelentősebbek. A 2002-es alkotás egyik érdekessége, hogy az író dédunokája, Simon Wells rendezte.
A történetet két irányzat jellemzi, a tudományos fantasztikum és a thriller, a borzongás műfaja.
A történet rövid leírása: helyszín – London (a Temze térsége), időpont – XIX. század. Az író, mint egy baráti társaság résztvevője számol be a köztük elhangzottakról. Kellemes csevejt folytatnak a térről és időről, illetve ezek határainak átjárhatóságáról. A következő találkozón a vendégek a házigazdára várakoznak, aki kisvártatva viseltes állapotban lép be az ajtón, úgy néz ki, mint aki nagy megpróbáltatásokon ment keresztül. Ezt követően az időjáró elmondja, hogy utazott az időben, és elmeséli, hogy miket tapasztalt. 802701-be utazott, ahol először találkozott az eloikkal, a kedves, együgyű, filigrán alkatú emberszerű lényekkel, majd a visszataszító és eldeformálódott külsejű emberszabású morlockokkal. Némi kaland után még előre utazik az időben 30 milliárd évet, hogy lássa a Föld alkonyát, majd visszatér saját idejébe.
A rövid terjedelem ellenére egy roppant összetett alkotást olvashatunk. Az író nem rágja az olvasó szájába a szavakat, mégis részletes leírásokat tartalmaz a történet. A fantáziának mindössze addig a határáig megy el, ameddig az olvasó számára még értelmezhető marad. A könyv kezdetén a tér és idő elemeinek boncolgatása nem csak, hogy érthető a témában akár a legkevésbé jártas olvasó számára, de még élvezetes is. (Ezzel kapcsolatban, napjainkban úgy véljük, hogy a tudomány óriásit fejlődött, de ezt csak a látható technológiai változásokból vezetjük le. A napjainkban multidimenzionális elméletek által leírt világegyetem tételei azonban nem mondanak ellent a könyvben elhangzottaknak. Az egyetlen különbség, hogy valamivel többet raktak hozzá, de az alapja ugyanaz, amit H. G. Wells is elmesél. Ebből az következik, hogy a tudomány mégsem ugrott százegynéhány év alatt akkorát, hogy összehasonlíthatatlanok legyen jelenlegi ismereteink az akkoriakkal, mindössze napjainkban többet látunk a tudományból, mint a múlt évszázadokban, évtizedekben.)
A vendégek közti kedélyes beszélgetésekből a humor sem hiányozhat. Egy példa erre, amikor felvetődik az időutazás lehetősége, a vendégek utat engednek könnyed, csapongó fantáziájuknak:
„Az ember magától Homérosztól és Platóntól tanulhatna görögül…”
„De akkor meg is buknának a szigorlaton. A német tudósok ma már jobban tudnak görögül, mint ahogy Homérosz és Platón tudott!”
Az egyetemen Darwin egyik barátja és harcostársa, Thomas Huxley biológus professzor nagy hatást gyakorolt az íróra. Ebből kifolyólag a történet fő szála a Darwin féle evolúciós elmélet alapját követi. Mondhatni, az előemberből lett ember, majd utóember, aki hasonló az előemberhez. Inkább állat, sem mint ember. Az e mellett meghúzódó második szál viszont a darwini evolúciót a társadalom fejlődésére ülteti át. Ez azonban nem társadalmi kritika, hanem a társadalom és egy lehetséges következmény leírása. Az ezt kísérő mellékszálakban viszont megjelenik a társadalom bírálata, bár ez nem szemrehányásban, hanem inkább a következményektől való félelemben nyilvánul meg.
Az írónak voltak nyugati típusú kommunista nézetei, Marxot viszont elítélte. A műben egy mondat erejéig meg is említi a kommunista rendszert, mint okozati tényezőt, és ezt a nyugati típusú kommunizmust, mint utópisztikus vágyálmot, ami a későbbiekben egy disztópiává alakul. A szervezettség és rendezettség azon hibájára alapoz, hogy a szegényebb és a gazdagabb rétegek egyre jobban elkülönülnek egymástól. Idővel megszűnnek a környezeti tényezők, az egyetlen hatás, ami az emberi fejlődést befolyásolhatja, az a társadalmi rendszer marad.
A 802701-es év hordozhat szimbolikus jelentést (saját gon- dolat, más hivatkozást nem találtam rá). Wells gondolkozását arra alapozva, ahogy levezette az időt, mint a tér negyedik koordinátáját, elképzelhetőnek tartom, hogy a következő gondolatmenet is végigfuthatott az elméjén: az embert azon rendszerek, melyeket használ, jelképesen képviselhetik. Egy ilyen rendszer a tízes számrendszer. A tízes számrendszer utolsó elemei a 7; 8; 9. Ezek a számok képviselhetik az emberiség végét. Az 1-es és a 2-es pedig a kezdetet. A 802 és 701 még sorrendjében is megfelel a következő fogalomnak: a vég (8; 7) kezdete (02; 01). A szám nem egyéb, mint egy időpont, pontosabban az emberiség végének-kezdetének dátuma.
Az író a főhősön keresztül tárgyilagosan fejezi ki magát, mégis meghagyva azokat az érzelmeket, amelyek egy nyitott nézőpontú, állandóan válaszokat kereső, magára önuralmat gyakorló emberen átütnek. Nem kívánja meggyőzni az olvasót, meghagyja a döntés lehetőségét, hogy hajlandó-e hihetőnek tartani a történetet, ezzel azt a hatást elérve, hogy valóban képesek leszünk elhinni az olvasottakat. Az író továbbá nem él kijelentésekkel, meghagyja a tévedhetőség lehetőségét, a mű fele lényegében feltételezésekre alapozódik.
A népek neveiben fellelhető az ellentét: eloi és morlock. Az egyik lágy, míg a másik erős hangzású, ellentétesek. Ez jellemzi a két fajt is, az eloik bájosak és szépek, míg a morlockok csúfak és rémisztőek. Az eloik ártatlanok, gondtalanok, a morlockok gonoszak, egyben gondoskodók. Az eloik a napsütötte felszínen, míg a morlockok a sötétben, a föld alatt élnek. Az eloik csak gyümölcsöt esznek, a morlockok húst.
A fő élmény, amit átélünk, az a nyomasztó érzés. Megjelenik az ismeretlentől való félelem, mely ősidőktől hat az emberre (félelem a sötétségtől, az éjszakától), a főhős elkezdi megérezni a bajt, mely fenyegeti, de sokáig nem szembesül vele, ahogy a néző sem. Ezek az elemek a thriller műfajához tartoznak. Először borzongunk, majd nyomasztóan hatnak ránk az olvasottak és borzongunk, végül csak a nyomasztást éljük át, míg legvégül beletörődést tapasztalunk. Ezzel a folyamattal valamelyest megkönnyebbülünk.
Az időutazó elhagyva az eloik és morlockok idejét, mielőtt még visszatérne saját korába, előre utazik 30 millió évet, hogy lássa, hogyan ér véget az élet a Földön. A Föld lassulása, a változó hőmérséklet és a légkör összetétele miatt az egyre nehezedőbb körülmények hatására egyszerűbb, prehisztorikus élőlények és primitívebb növényzet jelenik meg, mely lassan teljesen visszahúzódik és eltűnik. Végül az időjáró már rövid ideig sem bírja elviselni a körülményeket, és hazatér. A világ végének elképzelt leírása nagyjából mai ismereteinknek is megfelel. A bolygó csendes halálának jóslata megrázóbb, mint más világvégét leíró történetek esetében, mert ellentétben egy kataklizmával vagy atomháborúval, nincs esély arra, hogy az élet újra kihajt. Az olvasót mindössze a visszatérés hozza vissza az ”életbe”. Ezek után az időjáró újra útra kel az időben, de oda már nem visz magával minket, ott maradunk az élettől és emberektől pezsgő XIX. században.
Az utazás során Wells az építészet művészetének kicsúcsoso- dásában véli felfedezni az alkotó emberi elme nagyságát. Az utazások leírása egy kicsit elbűvöli az olvasót, miközben olvassa, hogyan változik a táj, emelkednek épületek, ugrál a sötétség és a fény, mintha mi magunk is ott ülnénk az időgépben. A technológiai kidolgozásra az író nem szentel sok figyelmet, valahogy ez mégsem hiányzik.
Az időgép történetének bemutatása és rövid ismertetése a szándékaim ellenére nem valósultak meg, mert erről a műről nem lehet vázlatosan beszélni. A sok részlet ellenére azonban legalább ugyanannyi élményt és újdonságot tartalmaz a könyv, mint más rövidebb ismertetők esetében, melyek kevesebbet árulnak el a történetről. Ezt az alkotást azok is élvezik, akik távol állnak a sci-fi világától, azok pedig, akik az átlagosnál fogékonyabbak a történetre, sokkal többet látnak meg benne, mint amennyi le van írva, és soha be nem fejezhető elemzéseket képesek készíteni.
Az időgépet a következő linkre kattintva el lehet olvasni: http://mek.niif.hu/00500/00532/html/01.htm
A folytatásban összehasonlításra kerül az 1960-as és 2002-es filmváltozat, illetve a regény.
Simon L. Z.
2011. június 26., vasárnap
Fred Hoyle: A fekete felhő
Sir Fred Hoyle adta a Big Bang teória elnevezését. Mindezt humornak szánta, mert az elméletet nevetségesnek tartotta. A kozmológus, illetve matematikus-csillagász egy oszcilláló világegyetemet képzelt el, ami periodikusan hol tágul, hol összeszűkül, ezzel ellentmondva a Nagy Bumm-nak, ami szerint az univerzumnak volt kezdete és lesz vége. A napjainkban kialakuló új elméletek hasonlóságot mutatnak a tudós eredeti elképzeléseivel.
A fekete felhő Fred Hoyle első könyve. 1957-ben jelent meg, magyar nyelvre fordította Kuczka Péter 1969-ben.
A műből egy tudós szavai tükröződnek. Gyakorlatias és izgalmas történetében az ember szellemi képességét szembeállítja egy annál sokkal nagyobb értelemmel. A regény tartalma megállja a helyét a valós életben is, nem rugaszkodik el hihetetlen képzelgésekbe, az események realisztikusak. A műben helyet kap az író politikáról alkotott véleménye is.
A történet egy idegen lényről és annak emberiségre gyakorolt hatásáról szól. A regény egy csillagászati felfedezéssel kezdődik. Egy fekete objektumot figyelnek meg, ami a Napot vette célba. A Fekete Felhő nem más, mint egy űrlény, aminek testét gázhalmaz alkotja. A belsejében agyszövet található, és csillagokból táplálkozik. Az emberekről mit sem tudva, megérkezik a Naprendszerbe és körbeveszi a Napot, a Földre nem jut fény, ezzel együtt az időjárás is megváltozik.
A folyamat nem két nap alatt megy végbe, idővel sikerül felvenni a kapcsolatot a lénnyel, aki megtanul angolul. Igyekeznek kompromisszumra jutni, mert a Felhő a Nap nélkül elpusztul, ugyanakkor a Föld sem képes életben maradni nélküle. A katonaság természetesen rakétákkal fenyegeti az idegent, miután megtudják a gyenge pontját, de ez a taktika nem célravezető. Az egyetlen megoldás, ha mindenki nyugton marad és a tudósok utasításai szerint járnak el, akiknek józan ítélőképessége ebben a helyzetben nélkülözhetetlen.
A regényben olvashatunk az emberi természetről, és az előttünk álló lehetőségekről, képet kaphatunk az univerzumban elfoglalt helyünkről, illetve gazdagodunk egy különleges, egyedi történettel.
Cserei Árpádnak és Pap Jánosnak köszönhetően a regény elérhető az interneten a következő linken: http://grin.hu/funtxt/scifi/felho/felho.htm
Simon L. Z.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)