Ókor
Mezopotámia
Az ókori nagy civilizációk a folyami öntöző kultúrák voltak. Mezopotámia a Tigris és Eufrátesz között helyezkedett el a mai Irak területén. A több mint 5000 évvel ezelőtt kialakuló sumér társadalom, és az őket követő népek ugyanazoknak a mezopotámiai tradícióknak a hordozói voltak. A naptár megismerésével meg lehetett határozni az áradások idejét. Az éjszakai égbolt feltérképezése a tájékozódást és helymeghatározást segítette, ezzel könnyebbé téve a kereskedelmet. A csillagászat mellet a civilizáció egyéb területein is komoly fejlődések mentek végbe a térségben. Az Óbabiloni Birodalom legjelentősebb királya, Hammurapi (Kr. e. 1728 – 1686) adta ki az első törvénykönyvet.
Az ókori Mezopotámia legmonumentálisabb építészeti alkotásai a csillagászati megfigyelőhelyként is szolgáló lépcsős templomok, a zikkuratok voltak. Négyzetes alaprajzú teraszokból, valamint három, egymást derékszögben metsző és a felső szentélyhez vezető lépcsőből álltak. A legelső zikkuratok a Kr. e. 21. század körül épültek; maradványaikat 16 helyen tárták fel, de írott forrásokból és az általuk jelzett dombok alakjából következően jóval több ismeretes.
 |
| Bábel tornya: a leghíresebb zikkurat |
Hét égitestet ismertek: a Napot, a Holdat, a Merkúrt, a Vénuszt, a Marst, a Jupitert és a Szaturnuszt. Ezeket isteneikről nevezték el, és a hétszintes templomaikban minden nap másiknak áldoztak, és ezzel kialakították a hét fogalmát. A vastag fallal körülvett Babilon városát az Eufrátesz két részre osztotta. A folyó keleti partján állt a Marduk isten kultuszának szentelt templom, valamint zikkurat, a Bibliából is jól ismert Bábel tornya (magassága 90 m lehetett). A Jupiternek szentelt Marduk templom melletti másik hat főtemplomot a Napnak, a Holdnak és a másik négy akkoriban ismert nagybolygónak ajánlották.
A városok kialakításának csillagászati vonatkozásairól további információk a következő linken találhatóak:
Mezopotámia népei kezdték el az égitestek rendszeres megfigyelését, minden észlelt apró változást feljegyeztek. Így a megfigyelések akár több generáción keresztül is folyhattak. Ennek köszönhető, hogy bámulatba ejtő pontossággal használták a periódusokat. Az időmérés alapja a Hold volt. A 30 napos hónapból 12-t vettek (30x12=360). Az öt nap differenciát egyszerűen kezelték: kijelöltek egy csillagot, és csak akkor léptették a naptárt 12 hónapból az új évbe, amikor az adott csillag hajnalban fölkelt. Így mindig megmaradt a szökőhónap pontossága, mert nem előre meghatározott algoritmus szerint mérték az időt, hanem egy fix időponthoz igazították. Agyagba vésett holdefemeriszeket, holdnaptárakat készítettek. A sorok hónapoknak feleltek meg, az oszlopok pedig függvényeknek, melyek a Nap és a Hold sebessége, az együttállások ideje, a holdsarló adatai és egyéb adatokból tevődtek össze. Érdekes, hogy a sumérok a hatos, az őket leigázó akkádok a tízes számrendszert használták. Ezeknek összeolvadása eredményeként jött létre a hatvanas számrendszer, amit Mezopotámiában (és még napjainkban is) a fokok, az órák és percek egységekre bontásánál alkalmaztak. Ők osztották fel a kört 360 részre, amit ugyancsak a mai napig használunk. A nap este kezdődött, és Kr. e. 1700-ban 24 részre osztották.
A ránk maradt szeleukida-kori holdefemeriszek alpján megfejtették, hogy 29 vagy 30 napból áll-e a holdhónap. Ezek alapján ismerték a szükséges adatokat, hogy a Nap mozgását, valamint a Hold és a Nap sebességváltozását kiszámítsák. A szinodikus hónap hosszára 29,530641 (Naburimannu) és 29,530594 (Kidinnu) értékeket kaptak. A mindennapi gyakorlatban felváltva alkalmazták a 29 és 30 napos hónapokat, melyekből 12-t foglaltak egy évbe. A már említett szökőhónapos módszert. Az eltolódások miatt szükséges szökőhónapok beillesztését a Kr.e. 6. századtól szabályozták, és Kr. e. 383-tól 19 évenként 7 szökőhónapot iktattak be - 12 "normál" évet és 7, egy hónappal megtoldott szökőévet alkalmaztak. Tehát 12 darab 12 hónapos évből és 7 darab 13 hónapos évből állt a ciklus. Ez volt az ún. lunaszoláris év. Ennél az időszámításnál mind a Hold, mind a Nap ciklusát figyelembe vették.
 |
| Holdefemeriszeket tartalmazó ékírásos agyagtábla |
2500 évvel ezelőtt a holdhónapot 29 nap, 12 óra, 44 perc és 3,5 másodpercben határozták meg. Mostanra már tudjuk, hogy egy holdhónap 0,7 másodperccel rövidebb. Ahhoz, hogy ez a pontosság 1 óra legyen 2 évig tartó, hogy 1 perc, egy évszázados megfigyelés kellett.
A Vénusz bolygó szinodikus keringési idejére 583,91 napot kaptak, míg a ma elfogadott érték 583,92. Az idő mérésére nap- és vízórákat alkalmaztak. Ezek meglepően pontosak voltak. Náluk találkozunk először homorú félgömb alakú napórákkal is.
Eredményeik, és tudásuk később görög közvetítéssel része lett az európai kultúrának, és szorosan része ma is.
Három csillagász neve maradt fent: a holdhónap hosszának korszakából Naburimannut és Kidinnut, illetve Kr. e. 240-tól a pergamoni I. Attalus király udvari csillagászaként működő Szudineszt.
Simon L. Z.
A témához vonatkozó bejegyzés:
Forrás:
Megérdemlik az elismerést az ókori csillagászok. Igaz, hogy valószínűleg másból sem állt az életük, minthogy az eget kémlelték, de a megfigyeléseik pontosságát figyelembe véve eredményesek voltak. Szerintem bármelyikünket megszégyenítenének a mértani ismereteikkel.
VálaszTörlésEngem biztos:P
TörlésEz nagyon érdekes volt, köszi az élményt :)))
VálaszTörlésÉn köszönöm az érdeklődést.
Törlés